2013. december 20., péntek

Nulladik nap - beszámoló

122 nap.
121 nap.
120 nap.
....
"1 nap" - állt utolsó visszaszámolós levelemben, ami kísértetiesen hasonlított előző 121 társához. Augusztus közepén döntöttük el véglegesen, hogy jövünk, azóta minden gondolatunk a túra körül forgott.
A szobában összesen 7 beállított ébresztő gondoskodott arról, hogy hajnali 3:40-kor felkeljek. Az agyam gyorsabb volt mindegyiknél, így 4-kor már robogott a taxi Zoli felé, negyed óra múlva pedig már a műszakja végén járó taxist kergettük a halálba leplezetlen jókedvünkkel.
6:10 Budapest felszállás, 8:00 Frankfurt leszállás. Azon kívül, hogy egy néni leszállás közben jött rá, hogy már nem bírja visszatartani, és csak a személyzet jófejsége miatt nem startoltunk át, semmi érdekes nem történt.
Túl gyorsan találtuk meg a C13-as kaput a Frankfurti reptéren, és mivel Zolinak úgyis fájt a foga, egy Jagert elküldtünk a melegebb éghajlatra, mondván mi is épp oda tartunk.
IMG_3015 másolata.JPG
A nagy gépen sajnos nem jött be a csel, hogy egy 4-es sorban minden másodikat foglaltuk le, de vesztenivalónk nem volt, elnézést kértünk, és átültettük a nénit, akiből egészen különös illat terjengett, remélem azért túlélte az utat. Egyetlen kósza légörvény tarkította az utat, persze pont akkor, amikor fröccsöztünk. Mindenkinek halálfélelem ült az arcán. Nekünk amiatt, hogy kilötyög a fröccs, a többiek nem tudom, miért aggódtak annyira. A gépen egy kedves hölgy lottószelvényeket osztogatott, amikről később kiderült, hogy "vízum" papírok (A és B), így amikor kijózanodtunk, legjobb tudásunk szerint kitöltöttük.
Leszállás után párás meleg levegőt fújtak a gépbe, nehogy kinyúljunk az aszfalton, amíg elérjük a repteret. Szerencsére nem így történt, így nekiállhattunk kitölteni a C vízumpapírt, ami A és B egyesítése volt, továbbá javasolták, hogy a behozott termékekhez inkább 0 dollárt írjunk, mint 8000-et és 5000-et. Miután kiálltunk egy végeláthatatlan sort, a pultos hölgy bájosan közölte, hogy neki éppen a B papír kell. A szigor a csomagok átvilágításánál kicsit enyhülni látszott, senki nem nézte a monitort, egy tankot is összehajtogathattunk volna a táskába. Kiült a mosoly az arcunkra, amikor megláttuk, hogy a helyi társaság, Aeropostal ablakánál szinte alig vannak, a biztonsági sor is üres, úgyhogy hamarosan robogunk tovább a sziget felé. Sajnos venéz barátaink a végeláthatatlan sornak két altípusát fejlesztették ki. Az egyik a térben végeláthatatlan, a másik az időben végeláthatatlan sor. A helyi járatra való becsekkolásnál utóbbival kellett megküzdenünk. Mindössze 10 ember volt előttünk, mégis közel 2 órát vártunk. Mivel semmilyen papírunk nem volt az útlevelünkön kívül, kicsit aggódni kezdtünk. Helyi szokás szerint ha valakinek épp indult a gépe egy másik szigetre, azt előre engedték, ha valaki kisgyerekkel vagy sok bőrönddel volt, az is kapott egy szabadkárytát, a helyi Csaba bácsi pedig lelkesen írogatta a feladott csomagokra kézzel a cetliket, hogy melyik gépre megy. A szerencse ránk mosolygott, ugyanis az a tény, hogy nem beszélünk közös nyelvet a személyzettel, a mi malmunkra hajtotta a vizet. Megnézte az útlevelet, gyorsan bedobálta a csomagokat, majd mosolygott, mi meg pislogtunk. A security check-nél mindkettőnknél villogott meg szirénázott a kapu, de Gonzales a helyi védnök kiszúrta, hogy jó emberek vagyunk, és legyintett, nehogy elkezdjük vetkőzni, meg amúgy is még egy csomó szotyi van a tenyerébe, mit csinálna vele?
Európában ilyenkor szokás szerint az ember megkeresi a gépét, odamegy a kapuhoz, induláskor felszáll a gépre, és örül. Caracasban kicsit máshogy mennek a dolgok. 10 kapu van belföldi járatoknak, 18 órakor még 12:30-as gépek voltak kiírva, de szerencsére elődeink jelezték, hogy nem minden óramű pontosságú errefelé. Amikor már majdnem szomjan haltunk, huszadik próbálkozásra sikerült találni egy pultost (igen, egy nemzetközi reptéren vagyunk), aki megértette a problémámat, miszerint csak dollár van nálunk, és szomjas vagyok. Mosolygott, és megadta az útvonalat ahhoz a kávézóhoz, ahol lehet dollárral fizetni. Az 5-ös kapu mellett egy beugró kávézóban egy 5 perces nyelvek között átívelő szájkarate után nekik is leesett, hogy adunk dollárt, ha adnak inni. Zoli kávéja néhány molekulát kivéve a kukában landolt, a 2 üveg víz viszont életet mentett. Az otthagyott 6 dollárunkból a személyzet feltehetőleg másnap megvendégelte a családját egy jól menő helyi étteremben...
A váróban a rendszer zseniális. Folyton változik, hogy melyik gép honnan indul, ha kicsit többet ittunk volna a nagy gépen, biztos nem jutunk fel. A helyieknek ez teljesen normális, az őskáoszból időnként 2 perc alatt összeáll egy 200 fős sor, újabb 3 perc alatt beterelik egy repülőbe őket, és a kapunál lévő székek megint tele vannak. Fáradtan, idegesen ültünk fel a repülőre, amit feltehetően a GYESEV egy korábban eltanácsolt alkalmazottja rendezett be, legalábbis erre következtettünk a zöld-sárga enteriőrből. Kicsit elpilledtünk, így mindkettőnknek pontosan egy pislogás volt az út, és végre teleszippantottuk a tüdőnket a meleg, de mégis friss tengeri levegővel (Caracasban végig fedett folyosókon mentünk). Vendéglátónkat, Zsoltit azonnal megtaláltuk, és 10 perc autózás után már El Yaque-n voltunk, és elfoglaltuk szobánkat a Casa Caracolaban. Háztól házig 26 óra, de abszolút megérte :) Farkaséhesen támadtuk be a sarki pizzériát, ahol megnyugattak, hogy Európa legjobb Napolitana pizzáját náluk lehet kapni. Nos, ha ez így van, többet inkább nem eszünk európai Napolitana pizzát, de a Polar sör egész tűrhető volt, és elsőként szembesültünk az árakkal, borravalóval 600 buznyákot fizettünk, 2200 forint. Megörültünk, hogy olcsóbb a kaja, mint otthon...
...és egyáltalán nem sejtettük még, hogy mi vár a gyomrunkra és a pénztárcánkra!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése